Az ADR fejlődésével a mediáció széles körben elterjedt, sokak által preferált vitarendezési módszerré vált, mert eljárásainak kisebb a komplexitása és nagyobb rugalmasságot biztosít. Egy „külső” normarendszernek való alávetés helyett a felek által kölcsönösen újraértelmezett konfliktushelyzetben a mindkét fél által elfogadhatónak tekintett megoldás megtalálása a cél.

Az elmúlt évtizedek igazolták a piaci élet szereplőinek, hogy van sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldás, mint a „rendes” polgári peres út a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi jogvitákban[1].

Az angolszász jogrendszer korábban reagált a változásokra és gyorsabban próbált rá megoldást keresni, mint a kontinentális jogrendszerű országok. A Kanadai Legfelsőbb Bíróság bírája, George W. Adams az “ADR and the Canadian Courts: a time for change” (Az alternatív vitarendezés és a kanadai bíróságok: ideje változtatni) című, 1995-ben megjelent publikációjában azt írja “Az igazságszolgáltatás képtelen lenne a működésre, ha minden vita bíróság elé kerülne” [2]

Európában az ezredfordulóig kellet várni az ADR szabályozási keretrendszerének kialakítására. A Tanács 2000 májusában alternatív polgári és kereskedelmi jog vitarendezési módszerekről szóló következtetést fogadott el, amelynek célja az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés egyszerűsítése és javítása. A Bizottság által 2002-ban benyújtott Zöld Könyv már nevesíti a közvetítői eljárást, mint alkalmazandó alternatív konfliktuskezelési módszert.

Az ún. ADR európai uniós irányelv (Az Európai Parlament és a Tanács 2008/52/EK Irányelve, a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól, 2008. május 21.) előtérbe helyezi az alternatív vitarendezéshez biztosított megkönnyített hozzáférést, a megegyezéses vitarendezést, a közvetítői és a bírósági eljárások közti kiegyensúlyozott kapcsolatot, valamint a határokon átnyúló vitarendezés biztosítását.

„A közvetítés a polgári és kereskedelmi ügyekben a viták takarékos és gyors, bíróságon kívüli rendezését biztosíthatja, a felek igényei szerint kialakított eljárások révén. A közvetítés eredményeképpen létrejött megállapodásokat nagyobb valószínűséggel tartják be önként, és valószínűbb, hogy a felek között korrekt és fenntartható kapcsolat marad meg. Ezek az előnyök még inkább szembetűnőbbek a határokon átnyúló elemeket is tartalmazó helyzetekben.”
(Az Európai Parlament és a Tanács 2008/52/EK Irányelve, Preambulum)

Amennyiben a viták rendezésének különböző lehetőségeit csoportosítjuk, a jogon kívüli megoldási lehetőségek közé tartozik a vita elkerülése, a tárgyalás, a mediáció, a facilitáció, valamint az önkényes megoldások alkalmazása. A jogi megoldások közé tartozik a választottbíráskodás (arbitráció) és a per.

Az alternatív vitarendezés leggyakrabban alkalmazott, klasszikus eljárásai a mediáció, a választottbírósági eljárás és a tárgyalás.[3]

Választottbíráskodás/ arbitráció

Az arbitráció külső személy (választottbíró) által hozott olyan döntés, ahol felek feladják a végeredmény feletti kontrollt, valamint a folyamat vezetését, de annak struktúrájáról saját döntést hoznak. A nemzetközi kereskedelmi típusú ügyeknél, államok közötti nézeteltérések során, üzleti viták megoldása körében alkalmazott eljárási módszer. Fajtaspecifikus tulajdonságként megemlíthető az ún. állandó választottbíróság és az eseti választottbíróság.

Magyarországon a választott bíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbt.) szabályozza a jogterületet, belföldi és nemzetközi vonatkozásban is. A Vbt. leginkább az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságának modell törvényéhez hasonlítható. Az 1961. április 21-én kelt Európai Egyezményt az 1964. évi 8. törvényerejű rendelet hirdette ki, ezt követően a New Yorki egyezményt az 1962. évi 25. törvényerejű rendelet vezette be a magyar jogrendszerbe. Fontos megemlíteni továbbá a KGST- országokat szabályozó Moszkvai Egyezményt is, amely a maga idejében kötelezővé tette a tagállamok közötti jogviták rendezése érdekében a választottbíróság alkalmazását. Alapvetően a vállalatok közötti áruszállítási viták rendezésére írta elő kötelező jelleggel az eljárás alkalmazását, amelyet az országok belső jogi normái, valamint az 1958-as New York-i Konvenció rendelkezései szabályoznak.

A választottbírósági eljárásban a felek mozgástere egy bírósági eljáráshoz viszonyítva jóval tágabb: megilleti őket a szabad jogválasztás joga (amennyiben ezzel a lehetőséggel a felek nem kívánnak élni, az alkalmazandó anyagi jogról a választottbíróság dönt), szabadon dönthetnek a nyelvhasználatról, akár több nyelvet is alkalmazhatnak választásuk szerint. Az eljárás (néhány kivételtől eltekintve) titkos, a döntést illetően a feleket titoktartási kötelezettség kötelezi, a határozatok nyilvános közlése nem biztosítható. Mind Magyarországon, mind pedig a nemzetközi viszonylatban jelentős tekintélyt tudhat magáénak az intézmény, hiszen a választottbíróságok a jogtudomány jelentős szakembereinek gyűjtőhelyei. Az eljárás erénye elsősorban a gyorsaságában, továbbá a nyilvánosság kizárásában rejlik. Utóbbinak köszönhetően a felek jó hírneve, üzleti megítélése nem kerül veszélybe.

A nemzetközi gyakorlat alapján az alábbi előnyeit szokták említeni a választottbírósági eljárásnak:

• különleges szakértelem (mivel a választottbíró, vagy a tanács tagjai nem feltétlenül jogászok, hanem például egy beruházási jogvita esetén, mérnök, vagy árszakértő jár el, ezért a szakértelem „első kézből” adott, amely az eljárási jelentős rövidüléséhez vezethet),
• gyorsaság (a jogorvoslati lehetőségek szigorúan korlátozott jellege miatt, az első fokon jogerős döntés hamarabb születik meg),
• az eljárás viszonylagos „olcsósága” (amely abból adódik, hogy a szakértő választottbírák és az első fokon jogerős ítélet jelentősen megrövidítik az eljárást és így csökkentik az ezzel kapcsolatos járulékos költségeket is),
• a nem nyilvános eljárás (többnyire fontos szempont a nemzetközi jogvitáknál, ugyanis az éles piaci versenyben egy „pereskedő” cég megítélése marketing, vagy éppen tőzsdei szempontból általában nem pozitív),
• a viszonylag egyszerű végrehajthatóság (ezt biztosítják nem csak az országok belső jogának szabályai, hanem a vonatkozó 1958 –as New York-i Konvenció rendelkezései is a választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról)

Összegezve tehát: a választottbírósági eljárás rugalmas, gyors és hatékony, a nemzetközi kereskedelmi ügyletek során felmerülő viták egyik optimális vitarendezési fóruma. A vitarendezés ezen módjának – legalábbis az összehasonlító elemzések szempontjából – legfontosabb tulajdonsága, hogy akkor vehető igénybe, ha a felek a választottbírósági eljárás igénybevételének lehetőségére (legalább) utalást tesznek. Megállapodás hiányában azonban a felekre kötelező érvényű vitarendezési eljárás kizárólag a nemzeti igazságszolgáltatás intézményrendszerén keresztül indítható.

Mediáció

A mediáció képes a feleket egymás felé fordítani, kapcsolatuk újszerű és közös felfogását kialakítani, viszonyrendszerük megváltoztatásával[4]. A vita kimenetelét a felekre bízza, felmentve őket döntéskényszer elfogadása alól (pl. per), úgy hogy maguk állíthatnak fel szabályokat az elfogadható megoldás érdekében, amely megoldás saját hatókörükben valósítható meg megteremtve a vita megoldásának feltételrendszerét [5].

A mediáció a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban leginkább vállalatok közti konfliktusok estén alkalmazható tervezhető, strukturált tárgyalásként írható le, amely a proaktív és hatékony konfliktuskezelés eszköze. Az eljárást a mediátor vezeti, céljai lehetnek többek között: a versenyelőny-fejlesztése, fenntartásának biztosítása, a fennálló üzleti kapcsolatok megőrzése, a titoktartás és a vállalat arculatának védelme, a rugalmas megoldások kialakítása, a nagyobb fokú elégedettség az eljárásban, a végeredmény nagyobb arányú betartása, az alacsonyabb időigény, valamint az alacsony költségvonzat. Amennyiben a felek jogvitájukat peren kívül nem tudják rendezni, az eljárásban érdekelt felperesként keresetet indíthat. Alkalmazható az eljárás gazdasági társaságok, vállalkozások és üzleti partnereik közötti konfliktus feloldása érdekében, az együttműködés biztosítását segítendő, az érdekfeszültségek, érdek-összeütközések megoldó, valamint a belső életviszonyokat, érdekellentéteket feloldó lehetőségként. A mediátor olyan harmadik személy, akit egy közvetítői eljárás hatékony, pártatlan és hozzáértő módon történő levezetésére kérnek fel. A közvetítő hozzájárul ahhoz, hogy mindkét fél elégedettséggel, a hibáik és érdekeik felismerésével és elismerésével a továbbiakban is jó kapcsolatot ápolhasson egymással. A megbeszélés helyszínéről, időpontjáról, valamint jogszabályi elvek alapján a levezetéséről is szabadon dönthetnek az eljáró felek. Cél a másik fél megsértése nélkül a megoldás megtalálása, az üzleti fél szemében történő kiszolgáltatottá válás megelőzése, a súrlódások megszüntetése, a felvetődő nézeteltérések megoldása, a szervezetek közös munkavégzése során fennálló konfliktusok kezelése, a vállalat mikrokörnyezetében lévő ellentétek kiküszöbölése.

A semleges helyszínen zajló eljárás kezdetekor a mediátor ismerteti az eljárás menetét, rögzíti és elfogadtatja a szabályrendszert, a megtárgyalandó témaköröket és a vonatkozó napirendet. Az érintett felek saját nézőpontjukból ismertetik a gazdasági, üzleti konfliktussal szembeni álláspontjukat. A konfliktusról való eszmecsere kezdeteként a felek gazdasági érdekeinek, igényeinek feltárása és megfogalmazására kerül sor, majd feltárják a lehetséges megoldásokat, amelyekből elfogadható egyezség körvonalazódik. Az egyezség részleteinek kidolgozását írásba foglalja a mediátor, megszövegezi a megállapodást és a felek szignálják a dokumentációt. A közvetítés különleges előnye: a rugalmas megoldás keresése, biztosítása, az eljárással szembeni nagyobb fokú elégedettség, amelynek végeredményeként az egyezség nagyobb arányú megtartására kerül sor. A pénzügyi erőforrások mellett főként a személyügyi erőforrások lekötése nélkül nem igényel költség- és időigényes előkészítő munkálatokat, biztosítja továbbá fennálló szerződéses, illetve üzleti kapcsolatok elhalásának megelőzését. A konfliktus kölcsönös egyetértésben kialakított megoldása alapján a meglévő üzleti kapcsolatok tovább folytatódhatnak. A bizalmas jellegű, nyilvánosságot nélkülöző mediációs eljárás megakadályozhatja az előnytelen hírverést és helyreállíthatja az arculatban elszenvedett károkat. A felek indítékainak és motivációjának feltárása a cél, adott estre vonatkozó, sajátos, rugalmas kölcsönös egyezség kialakításával. Az eljárásban résztvevő felek önkéntessége kulcs a nagyobb arányú megtartáshoz, valamint a kölcsönös elégedettséghez (win-win pozíció- „nyertes-nyertes pozíció”). A vállalati erőforrásokat nem terheli hosszadalmas, bizonytalan és időigényes jogvita. Az önkéntes mediáció gyors lefolyású: néhány nap, esetleg hét alatt eldől, hogy a konfliktus rendezhető-e, vagy szükségszerűvé válik a bírósághoz fordulás. Kiemelendő előnye a kevesebb időráfordítás, költségigény mellett az önkontroll, azaz a felek kontrollálhatják az ügyet: ténylegesen ők az ügy urai. Mivel a folyamatban saját akarat-elhatározás alapján vesznek részt a felek, a közös megoldás megtalálása saját érdekük.

A jogvita rendezési módszerek öszehasonlítása

/Stephen B. Goldberg – Frank E. A. Sander – Nancy H. Rogers:
DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes
Aspen Law & Bussiness – New York – 1999
4-5.old.alapján/

[1] Szigeti Zsolt: A nemzetközi kereskedelmi  választottbíráskodásról, előadás

[2] “The legal system could not function if every dispute went to court.”Dispute Resolution 1995/5 London UK, 28.old.

[3] Lásd: 1. sz melléklet

[4] RISKIN 1994

[5] ALFINI-PRESS-STERNLIGHT-STULBERG 2001